Van egy csalhatatlan jel, amiből a katolikus pap a „Novus Ordo-látogatót azonnal felismeri, aki, ki tudja milyen okból, az ő szentmiséjére tévedt: Azon a kétségbeesett próbálkozáson, hogy még egy „Áment” ki tudjon nyögni, miközben a pap éppen azon igyekszik, hogy az eucharisztikus Üdvözítőt a nyelvére tegye. Ugyanilyen csalhatatlan jel az, ami a „tradicionalista” területről érkező miselátogatót árulja el: A „liturgikus megnyilvánulásai”. [„Tradicionalista” alatt elsősorban az FSSPX-t, illetve az általa befolyásolt csoportosulásokat és a belőle kiszakadtakat, kell érteni.] Bár a „tradicionalisták” hevesen tagadják, hogy bármi közük lenne a modernistákhoz és ezek „új miséjéhez”, ugyanakkor szigorúan tartják magukat ezek elődéhez, a 20. század első felének „liturgikus mozgalmához”. E mozgalom vezérszólama a hívek „tevékeny részvétele” volt, melynek hangoztatásánál a mozgalom emberei X. Piusra hivatkoztak. Ezért a „tradicionalisták” azóta is kötelességüknek tekintik, hogy a szentmisén a „tevékeny részvételt” gyakorolják. [Ebben csak az a végtelenül szomorú, hogy az FSSPX-ből kivált, magukat szedesvakantistáknak tartó hívek sem hajlandók ezen a rossz szokásukon változtatni, annak ellenére, hogy papjaik, mint a mai cikkek is mutatják, már számtalanszor felhívták erre a figyelmüket. A „liturgikus mozgalomról” lásd a honlap most feltett tanulmányát.] Ez a „tevékeny részvétel” a következőképpen néz ki: Első lépésben abból áll, hogy a hívő saját misszálét tart a kezében, melyből ő maga „a misét olvassa”. Ehhez egy kétnyelvű „nép-misszálét” használ, németül általában a Schott-t [magyarul a Szunyogh-Xavér-t]. A mise legnagyobb részében orrát a misszáléjába dugja – érdekes módon még akkor is, amikor a pap a maga részéről a prédikáció előtt a saját „Schott”-jából népnyelven felolvassa az Evangéliumot –, és csak néha emeli fel pillantását, hogy lássa, hol tart a pap „az ő” miséjével, hogy lehetőleg szinkronban legyen vele –, ami gyakran egyáltalán nem olyan könnyű, például akkor, ha a pap túl gyorsan celebrál. Ez kétségtelenül megerőltető tevékenység, de utána legalább megelégedetten állíthatja magáról, hogy aktívan ünnepelte a misét. Ha elveszik tőle a misszáléját, vagy netán otthon felejtette, vagy a pap valamilyen különleges misét ünnepel, amit nem talál a saját könyvében, akkor tétlenül kell maradnia, és hiába jött, mert a misét nem tudta a pappal együtt ünnepelni. A második fokon találjuk meg igazából a „liturgikus mozgalom” vívmányait, mert hívünk, aki saját misszáléjával a kezében „olvassa a misét”, ezen kívül még azzal is foglalkozik, hogy mindig a megfelelő helyen felálljon, leüljön, letérdeljen. Ez nagy koncentrációt igényel, és még több figyelmet is, ha a pap csendes misét ünnepel, és például a szentlecke kezdetét nem könnyen veszi észre, hiszen a saját misszáléjával van elfoglalva. Előfordulhat emiatt, hogy akár a szentlecke végéig is eltart, amíg végre leül, amit viszont meg kell tennie, hogy aztán ezt követően az Evangéliumhoz fel tudjon állni, majd újra letérdelhessen, de vigyázat, nehogy az Offertorium elimádkozása és a kehelytakaró levétele előtt, amit szerencsére legtöbbször egy csengőhang jelez, ami miatt szerencsére ehhez nem kell külön a Schott-ból felpillantania. A „tevékeny részvétel” tökélyét a harmadik fokon éri el, amikor a hívő nem csak olvassa a misét és némajátékban liturgikusan mozog hozzá, de már hangosan mondja is. „Say mass”, mondják az angolok, „dire la messe”, mondják a franciák a miseolvasásra vagy a szentmise celebrálására. Ily módon az igazi liturgikusan iskolázott tradicionalista, akit a „párbeszédes misékkel” képeztek és formáltak, alig tudja magát visszatartani, hogy félhangosan ne morogja együtt a ministránssal a válaszokat még magán a csendes misén is, vagy ne suttogja együtt a pappal a mise imáit. Ezzel szemben a liturgikusan nyugodt katolikus megelégszik azzal, hogy „hallgatja a misét”, vagyis a szentmisén csendben és leginkább térdelve belső összeszedettségben vegyen részt, csenddel és az oltáron történteket figyelemmel kísérve, valamint magát belső szemlélődéssel a misével összekapcsolva, amihez az imakönyv egyik vagy másik imája, a misszálé valamelyik szövege vagy a rózsafüzér imádkozása nagy segítséget adhat.      Az ilyen hívő tudja, hogy az igazi „tevékeny részvétel” lelki és három jelentős belső aktusból áll, melyek a szentmise három fő részének felelnek meg. A felajánláshoz elvégzi az áldozás belső aktusát; felajánlja magát, kéréseit, keresztjét, szeretetteit, egészen mindent az Üdvözítővel együtt a mennyei Atyának. Az átváltoztatásnál az imádás belső aktusát végzi el; Jézus Krisztus az Istenember az, aki testével és vérével, emberségével és istenségével az oltáron megjelenik. „Venite adoremus! – Menjünk, imádkozzunk!” Az áldozás alatt lelkileg szeretetben és hálában egyesül a megfeszített és feltámadott Üdvözítővel, amit dicsérendő módon egy ezt követő szentségi áldozással pecsétel meg.      Még ennél is tökéletesebb a részvétele, ha mindezt Montfort Grignion Szent Lajos Mária útmutatása alapján teszi Máriával, Máriáért, Mária által és Máriában. Ily módon valóban tevékenyen vesz részt a szentmisén, ami a „liturgikusan tevékeny” katolikusnak többnyire nem sikerülhet, hiszen túlságosan is a saját miséjének ünneplésével van elfoglalva. [Mint már fentebb írtam, az igazán tragikus az, hogy Z. atya ezen tanító (és ironikus) szavai a világon semmilyen hatást nem értek el; hogy az igazságot végre megtaláló emberek álmukban sem gondolnak arra, hogy viselkedésüket az igazsághoz igazítsák, hogy tudomásul vegyék, vagy legalább elgondolkodjanak azon, hogy a helyes útra való térés a helytelen beidegződések felülbírálatát is magával kell hozza. Ez majdnem olyan, mintha egy pogány a saját maga akarta megkeresztelkedése után is rabló útonálló maradna, mert a keresztelkedése előtt is az volt.] Feltéve: 2016. január 11.